Floridában kezdtük, majd Mexikóban folytattuk a  2018/19-es szilveszteri utunkat Rékával, ahol közel 5000 km-t leutazva kóstoltunk bele az ország déli részének mindennapjaiba. Két hét beszámolója – szeretettel.

JUCATÁN

A tavalyi év utolsó napján, a délutáni órákban landoltunk Cancún repterén. Elhaladva a Mexikói-öböl felett a Flóra és Fauna Nemzeti Park (Área de Protección de Flora y Fauna Yum Balam) gyönyörűséges erdőszőnyege fogad minket – olyat, amilyennel Európában még sehol sem találkoztam: több ezer négyzetméteren keresztül a zöld minden árnyalatában pompázó lombok, amerre csak a szem ellát!

A reptérre érve az USÁban már megtapasztalt folyamat: a kioszkon pötyögünk és útlevelet scannelünk, ujjlenyomatot adunk, készül a fotó – nyomtat a papír, majd egy jókedélyű határőr kikérdez az országba lépésünk szándékáról („honeymoon, traveling or wedding?” magyarabban: „nászút, utazás vagy esküvő?”) – mi pedig már kaphatjuk is fel a csomagunkat, s szembesülhetünk a ténnyel: a Floridához asszociálódott lelkünk hipp hopp a balkánon találja magát (legalábbis ha annak nevezhető az a minden pillanatban tukmáló, poros és hangos, mégis annyira lenyűgöző ország – Mexikó)

A reptérről az Ado busztársasággal juthatunk be a városba 90 pezóért. Mi a mexikói valutából a reptéren csak minimális összeget szereztünk be: kis sorban állás után már kezünkben van a helyi pénz – a többit érdemes talán a városban beszerezni, jelentősen olcsóbb lesz ott.

A shuttle a központi pályaudvaron tesz le minket, ahol konstatálva a Floridához mért +10 fokos hőmérséklet eltolódást (szia 36 Celsius) életmentő lehet a lépcső alatt kialakított Mc’ Donalds fagyizó a maga 3 pezós hűsítő krémjével. Ki nem hagytuk volna a selfiet fagyival a kezünkben, a karácsonyfa társaságában – idilli.

A pályaudvar előtt természetesen számtalan taxis várja a kuncsaftját, mi viszont inkább azt a taktikát választottuk, hogy sétálunk pár utcát arrább, s majd leintünk valakit. Azt már előre megtudtuk, hogy városon belül max. 50 pezó az elfogadott ár – alkudni meg kötelező, ha nem tetszik az összeg, nyugodtan engedjük el, legrosszabb esetben is a harmadik autós el fog vinni minket a megadott címre egy számunkra is elfogadható áron. Angolul természetesen hiába próbálkozunk – még szerencse, hogy éltem majd egy évet Spanyolországban, így a casellanoul mehetett a kommunikáció.

A szállásunkat most is az AirBnb-n foglaltuk egy kedves angoltanárnő magánlakásán. Nem mondom, hogy nem volt bonyodalom megtalálni a házat, de azonnal kijött a helyiek valódi vendégszeretete: amikor hiába kerestük a házszámot, a hölgy közölte, ne aggódjunk, ez itt Mexikó, teljesen normális jelenség, hogy egymás mellett van a 308, a 309 és a 342. Végül egy gyors telefon és a címünk is meglett egy kétszintes, amolyan tipik-mexikói házban, melynek a homlokzata tejfölfehér, de a lakás belsejében minden fal a vidámság színeire van festve.

Szilveszter napja révén természetesen az estét a tengerparton töltöttük. Az előző évi Copacabana után bíztunk abban, hogy Cancúnban is milliónyi ember bulizza majd keresztül s kasul az újév első óráit – majd jött a feketeleves: szépen lebuszoztunk a Playa Delfineshez, ahol egy árva lélekkel sem találkoztunk este 10kor. Döbbenten bambultunk magunk elé, s csalódottan indultunk el a hullámtörő (hotelsor) északi pontja irányába, hátha a város talán leghíresebb pubja, a Coco Bongo strandján gyűlik össze a tömeg várva a visszaszámlálás másodperceit. Mindezt persze totál bezombulva: a floridai csípésekre bevett allergiagyógyszer olyan szinten kiütött minket, hogy kb. állva el bírtunk volna aludni.

Igazából sehol sem volt beach bulika, néhány száz embert találtunk csak a parton, a legközelebbi tűzijáték is 10 km-re volt tőlünk – így megölelgettük egymást Rékával, s felszálltunk az első buszra, ami visszavitt minket a városba.

Ha már busz – na ez megér egy bekezdést! Szinte mindegyik járaton van egy kiabálós ember, aki elmondja, merre fog tartani a járat. A buszmegállók csak tájékoztató jellegűek, a sebesség s vezetési stílus pedig egyenlő a vidámpark legvadabb hullámvasútjával. Minden buszon bömböl a helyi zene és legalább egy feszület és egy Jézus kép megtalálható rajta. Vagy éppen a teljes tetejére festve. A buszjegy ára mellesleg a hazaihoz képest a vicckategória: 7 pezó a vonal teljes szakaszán.

Igazából van előnye is annak, hogy nem sikerült olyan vadra az idei szilveszter: január 1-jén reggel 8kor indult a buszunk Chichén Itzába, a megfejthetetlen maja városba, mely a világ 7 új csodájának egyike (7/2 pipa) Közép-Amerikában, a Yucatán-félsziget csücskében. A dzsungel közepén elterülő síkság templomvárosa a maja civilizáció legnagyobb politikai és gazdasági központja volt. Egyszerre csodaszép és vérfagyasztó: az építészeti megoldások lenyűgözőek, mégis utána nézve a történelmi múltnak tudhatjuk, hogy igazán kegyetlen gyilkosságok helyszínén sétálunk éppen. Cancúnból a már jól ismert Ado busszal Chichén Itzá kb. 3 és fél óra alatt érhető el, a jegy ára 250 pezó körül mozog irányonként. Érdemes lehet a neten előre megvenni a jegyet, majd azt vocherre változtatni a pályaudvaron – gyorsan fogynak szezonban.

A maja piramis (és város) bejáratánál a busz beérkezésekor már felduzzadt egy jó egyórás sor, mely a bejáratnál kettéválik: az egyik sorba csak a helyiek, a másikba csak a turisták állhatnak be. Utóbbiaknak 480 pezó, nem találtunk elővételi lehetőséget. Hogy a sorban állás alatt ne unjuk halálra magunkat, számtalan árus mellett haladunk el, akik bizonygatják, hogy minden termék egyedi és nagyon helyi – de könyörgöm, ne dőljetek be ennek, Tuxla-ban, Oaxaca-ban sőt még Ciudad de Mexicoban is ugyanolyan, csak ott kapható, kézműves dolgokat próbálnak ránk sózni az árusok, mint itt. Ezek az árusok azok, akikből sok van. Rengeteg! Mindenhol! Szinte több, mint a jobbra-balra csiripelő madár a fán! Jó, nem mondom, hogy ne vegyünk tőlük semmit, mert de, viszont azért egy idő után már nagyon sokak és nagyon zavaróak, pláne hogy szó szerint mindenhol ott vannak, megölve ezzel a hely hangulatát.

Chitzen Itzára rá kell szánni egy napot! A rengeteg baleset miatt az építményekre már nem lehet felmászni, így csak szervezett túra keretén belül érintheti (cipő)talpunk a több száz éves kövek felszínét, de így is kiváló élményt nyújt. Jobbról balról helyi idegenvezetők magyarázzák a hely történetét, így ha mi nem is akarunk erre költeni, sem gond, innen onnan el lehet csípni a lényeget (természetesen többször spanyolul, ám akad angolul beszélő idegenvezető is). Érdekes megfigyelni a régi labdajátékok helyszínén fennmaradt alakokat, tapsikolni a piramis egyik oldalán és élvezni a visszhangot és a különleges akusztikát, elkapni egy-két kaméleont, ahogy éppen sütkérezik az egyik szobron vagy éppen – szokásához híven – átszíneződik a környezetének megfelelően. Remek élmény belépni a kis kunyhóba, ami egy oltár valójában vagy elidőzni pár percet egy jégkrémmel a kezünkben a tónál s élvezni az élővilág hangjait.

Elég későn értünk haza, így éttermet már nem kerestünk magunknak (apropó: étterem van a piramisoknál is, de elég drágán, így érdemes kajával felkészülni erre a napra. Víz, jégkrém dögivel, nem olcsó, de legalább hideg) Szóval este kopogó szemmel álltunk oda az első utcai tacososhoz – és uramatyám, azok az ízek! Valami mennyei! (Ha mama olvassa a cikket: neeem, én csak fotóztam, sosem ennék utcai árustól :D) Frenetikus volt! A kis asztalon minden volt mi szemnek és szájnak ingere, egy-egy tacoshoz vagy quesadiahoz pedig 20 pezo körüli összegért juthatunk – hozzá korlátlan zöldségkínálattal. Chili a szájnak – csapó egy J

CHIAPAS

Másnap délelőtt repültünk át Tuxtla Guttiáresbe a Viva aerobus jóvoltából, ahol életemben először találkoztam a beépített párásító fogalmával egy repülőgép fedélzetén (ebben a pillanatban 91 repüléssel a hátam mögött). Az Airbus 320-asba belépve ugyanis a felső csomagtartók szinte teljes terjedelmében jött ránk a párásított levegő – amire, valljuk be, szükség is van a helyi 34 fokos melegben. A reptérről 400 pezóért jutottunk el San Cristobal de la Casasba. Az út leírhatatlan szépségű tájon vitt keresztül minket: a 2000 méter magasságig nyúló hegyek szerpentinjei lélegzetelállító! Elég furcsa volt, hogy a városhatároknál állig felfegyverzett katonák néztek bele az autókba – bár ismerve a mexikói közbiztonságot, ez inkább megnyugtató, mintsem rémísztő látvány. San Cristobal központi pályaudvarára érve (vicces így nevezni egy garázst :D) már alig vártuk, hogy valahol megkávézzunk, így be is ültünk az első szimpatikus helyre, ahol életünk talán legjobb kávéját ihattuk meg – 30 pezóért per fő. (Érdekes, hogy míg idehaza csak a laktózmentes tejet tudom fogyasztani, kint semmi bajom sem volt sem a tejjel, sem a sajtokkal.) A szállásunkat most is Airbnb-n keresztül foglaltuk le a Posada mi casa Hostelbe, ami egy hihetetlen cuki kis hostel a város kellős közepén – pár fiatal összefogásából létrehozott hely talán egyetlen hátránya, hogy nincs fűtése – ami 2300 m magasan éjszaka nem éppen a legkellemesebb (3-7 fok). Mentségükre legyen szólva, hogy a városban kb. sehol sincs fűtés, cserébe rengeteg takarót adnak. A szobák kényelmes méretűek, nekünk csak egy éjszakára volt lakótársunk, a zuhanyzó közös, kicsit lepukkant az egész, de pont ettől bájos. A tetőteraszon hesszelni esténként kárpótol mindenért, amiről le kellett mondani luxi igényeink miatt.

A városban járva-kelve előjönnek a mexikói sztereotípiák, amik a mexikói építészetet jellemzik: pici, nagyon szép, színes házak a szűk utcákon (ahol mindenki úgy vezet, mint ha az élete múlna rajta). Az első délutánunkat egy szupermarket felfedezésével kezdtük, ám csak a marketet sikerült megtalálni (magyarabba: piac) ami eléggé sokkoló élmény volt: jobbra fordulva nagyon szép ruhák, balra fejüket lógató döglött tyúkok – ha valami bizarr, na ez az volt! Egyébként aki erre vágyik, csak sétáljon túl pár utcát a belvároson és már bele is szalad a Mercado Munincipal Jose Castillo Tielemans-ba.

Szerencsére – mint Mexikóban mindenhol – itt is találtunk ezernyi OXXO-t, ahol teljesen jó áron kapható minden, ami a túlélésért szükséges. Egy kint élő magyar idegenvezető javaslata alapján egyébként a kis üzletekben és kis éttermekben soha ne fizessünk bankkártyával, mert rengetegszer lenyúlják a kártya adatokat – de egy ilyen szupermarket-lánc esetében ettől talán nem kell félnünk. (Ha már kártya, mint ahogy a Kijev beszámolóban is írtam, érdemes a Revulotot kiváltani és azzal fizetni a világban mindenhol, ahol más a pénznem, mint az € vagy a $) Zárójel kettő, ha már pénz: elég megtévesztő volt az elején, hogy az árak előtt Mexikóban is $ jelet tesznek, mint az USÁban, így a tipik turista helyeken (lásd Cancún) érdemes rákérdezni, hogy ez most dollár vagy pezó – nagyon nem mindegy!

A városban több templom éppen renoválás alatt áll – kicsit megsínylették a legutolsó földrengést – bemenni nem sokba sikerült, cserébe frenetikus vegán kaját ettünk a KukulPan-ban, ahol akár a szökőkutat körül ülve fogyaszthatjuk el a helyi ízekkel megáldott eleségünket. Mexikóban melleslen nagyon sok vega/vegán él, de a húsevők nagy része is csak heti egykét alkalommal fogyaszt húsos ételeket.

Ahogy a Nap lemegy (az valami csodaszép!) a főtéren, alias Park plaza de la Paz sorra jelennek meg a ruha- és egyéb nem élelmiszer árus mexikóiak. A térre hirtelen a fél város betódul – érdemes nekünk is így tenni, mert nagyon jó minőségű pulcsikat vehetünk a hazai árak töredékéért – természetesen mennyiségtől függően az ár is alkuképesebb. Mi a pulcsikat átlag 100 pezóért vettük meg és a hazaiak rendszerint a csodájára járnak. Ha már piac: alkudni mindenhol kötelező! Ha mond egy árat, legalább 30%ot le lehet tolni belőle. Nem árt egy kis spanyol tudás hozzá, de persze akinek a vérében van a piacozás, akármilyen nyelvvel eléri a neki megfelelő árat.

Annak, hogy az első estén volt egy lakótársunk, csak másnap éreztük kimondottan nagy jelentőségét, amikor az eredetileg spanyol fiú elinvitált minket a helyi sámán utolsó szertartására. A sámán korábban már találkozott a Dalai lámával is, így az arra fogékonyaknak ez hatalmas élmény lehet. A sámán a hegyoldalban lakik, ahová taxival mentünk. Ez a privát rezidenciája, kialakítva egy kör alakú szertartás helyszínnel. Én elsőre egy kicsit idegenkedtem a dologtól, de a végén azért már igazán tetszett a dallama és a lüktetése az előadásnak, de azt gondolom, ez a vallás még messze áll tőlem. A szertartásról már főleg gyalog és helyi busszal (Van) mentünk vissza a városba, ahol befizettünk a Jalapeno Tournál egy másnapi kanyon túrára. Végig jártuk szinte az összes utazási irodát, de a legjobb ajánlat tőlük érkezett.

Másnap reggel a koradélelőtti órákban indultunk el a Parque Nacional Canón del Sumiderohoz, amit egy 15 fős hajón keresztül tekintettünk meg. A látvány: valami eszméletlen csodaszép! Nem igazán tudok szavakat találni rá - ezt látni kell! Jobbra-balra körül ölelnek minket a majd egy km magas hegyek, számos krokodillal és keselyűvel találkozunk, a csónak vezetője pedig minden érdekes pontnál megáll időt és teret hagyva a fotózásnak. Amit – valljunk be, van mit: az út vége felé van egy fenyőfa formájú vízesés, találkozunk egy oltárral az egyik barlangban és a folyó végén, a tó kellős közepén még egy úszó-büfében is vásárolhatunk, ezzel támogatva a helyi srácok megélhetését.

A vízi túra után buszunk két kilátópontra visz el minket, ahol a kanyon egy-egy jelentősebb része tárul elénk, mi pedig jó barátságot kötöttünk egy Ciudad de Mexicoban élő anyukával és lányával, aki felajánlották, hogy megszállhatunk náluk, míg a fővárosban tartózkodunk. Hazafelé megálltunk egy kis időre Chiapa de Corso főterén is – amire személy szerint ennél a fél óránál magam sem áldoztam volna több időt. A program ára 400 pezó volt fejenként.

OAXACA

Éjjel egy éjszakai Ado busszal mentünk tovább Oaxaca de Juárezig. A buszjegy ára 1200 pezó volt, és ha nem nyílt volna mindig ki a wc ajtaja nekivágódva a lábamnak, s nem lett volna undorító húgyszag végig a száguldó kapszula hátuljában, utunk akár még élvezetes is lehetett volna – de így kész szenvedéssé változott a dolog. Viszont olcsóbb, mint repülni, na meg az embernek kellene a „na majd az idő múlásával megszépül az élmény!” élmények.

A tartomány fővárosában eddigi szokásunkhoz híven ismét az Airbnb-re bíztuk a szállásunk szervezését: egy igen pofás kis hotelben sikerült megszállnunk (Hotel Vallarta), ami az eddigi összes szállásunk közül a legeurópaibb vonásokkal volt felvértezve a város központi részén. Oaxacáról tudni kell, hogy saját kávéültetvényének köszönhetően mindig friss és kimondottan jóízű feketét lehet beszerezni – így mi azonnal meg is kerestük a Café Brújalat, ami a helyi kávézók Mekkája. Kicsit talán túlárazott, de olyan feketét adnak, aminek az ízét még ma is a számban érzem!

Érdemes betérni a galériákba a Calle Macedonio Alcalán, egészen sajátos művészi érzékkel alkotnak a helyi szobrászok és festők, sőt, az úton „felfelé” haladva beleszaladhatunk olyan térbe is, ahol festőállványról vásárolhatjuk meg az éppen elkészült képeket – egyenesen az őstermelőtől.

Ha már eljutottunk Oaxacába, egyenesen eretnekség kihagyni a quesillos ételeket, ami egy nagyon sűrű mozzarellához hasonló állagú, de ízben feltétlen egyedülálló, gyógynövényekkel készített sajt. Igazából gyakorlatilag elkerülhetetlen, mert szinte minden étel alapját képezi a babkrém mellett – legyen szó a helyi pizzának csúfolt Tlayudasról (a képemen az egy marha szelet, nem denevér :D) vagy bármiről, ami kukoricalisztes lepényre tálalt étel.

Mexikóban egyébként külön élvezet pékségekbe járni – mi imádtuk az ottani rendszert! Ha belépsz, különböző méterű fémtálcák és csipeszek várnak, amire magad szedheted össze a kiválasztott pékterméket, amit a pultnál egy (általában) hölgy zacskóz, egy másik pedig kezeli a kasszát. Maga a rendszer tökéletes, de itt is kicsit felesleges munkakörnek tartottuk az első személyzet jelenlétét – bár ilyenből nem ritkán találunk Mexikóban: embereket alkalmaznak ahhoz, hogy a nagyobb áruházakban a kassza végén állva bepakolják a vásárolt termékeid a zacskóba, minden nyilvános WC-ben van legalább egy WC papír osztogató és piszoár-öblögető, de a legfeleslegesebb munka talán az érzékelőelőttakezemetlegyezemhogynekedfollyonavíz a reptéren. Na és akkor a buszokon a kiabálós emberekről ne is beszéljünk!

Egyébként az tetszett, hogy mind a helyi mind a távolsági buszokon felszállnak az árusok – utóbbi esetben tortillát, quesadillát, innivalókat is árulva.

Az Oaxaca de Juaresi állomásink oka egyébként a Monte Albán volt, ami a legnagyobb prekolumbiánus ásatási helyszín a dél-mexikói Oaxaca államban, mellesleg a majd 2000 m magasan elterülő (mesterséges)dombon így a Mezoamerika legősibb városát ismerhetjük meg. Piramistúra csapó kettő – itt élt a zapoték társadalom krémje, mi meg szabadon mászhatunk fel a nem éppen ésszerű méretekkel kiépített lépcsőkön a piramisok tetejére. Elég kemény sport bejárni a területet, ráadásul majd’ a napunk rámegy, de szerencsére itt nincs annyi árus, mint Chitzen Itzában – cserébe kaját venni sem lehet a területen.

Az Ado busztársaság kinti viszonylatban elég luxinak számít, így mi gondoltuk, asszimilálódunk a szegényebb réteggel is és egy nagyon-helyi-távolsági járattal mentünk át röpke 12 óra alatt Ciudad de Mexicoba, az Európa méretű ország fővárosába. Javaslom, minden mazochista vagy kultúrfun embernek a helyiekkel történő utazást! Egyrészt a jegy ára a töredéke a többi tömegközlekedésnek, másrészt hol máshol élhetnénk át olyat, hogy a 42 soros buszon eladnak helyeket a 44. sorba, vagy hogy a mögötted lévő csomagtartó részben fekszenek az emberek, a folyosón pedig kis sámlikon ülve teszik meg a röpke 465 km-t! Imádtuk minden percét (ok, ez azért elég nagy kamu – de annyira csodaszép hegyeken mentünk keresztül, hogy az a látvány mindent megért! Kaktuszerdő, amerre csak a szem ellát – imádtam!)

MEXIKÓI VÖLGY

Késő este értünk Mexikóvárosba, ahol a metró alagútban igen csak érdekes dolgot véltünk felfedezni: külön kocsik állnak rendelkezésre a nők és 12 évnél fiatalabb gyermekek részére. Ráadásul nem is kevés – ami miatt a férfiak által is használható kocsik olyan zsúfoltak, hogy arra szinte alig tudod felpasszírozni magad – pláne megpakolt utazós hátizsákkal. Ugyanez a kiosztás található a metrobuszokon is – ami egyébként mint tömegközlekedési forma, frenetikus találmány.

A fővárosban a kanyon-kirándulás alkalmával megismert anya-lánya duó lakásán szálltunk meg. Az első este Itzi (ő a lánya) el is vitt minket az egyik kedvenc éttermébe, ahol kipróbáltuk a kinézetre palacsintára hajazó, belül szinte bármivel megtölthető fajitast, amihez hol jobban, hol rettenetesen csípős levet kínálnak. Persze a helyieknek az utóbbi is light, mi azonban rendesen megszenvedtünk vele. Egy ilyen étel 20-22 pezóba kerül (tölteléktől függően), s bár szerintem egy adag semmire sem elég, kettővel már jól lehet lakni.

Természetesen ennyi piramis után kihagyhatatlan a Teotihuacan, ami a Mexikói-völgy északi részén, bő egy órás buszútra található a fővárostól. A buszjegy oda-vissza 100 pezó volt, a történészetileg fontos területen pedig végig sétálhatunk a „Holtak útján”, sütkérezhetünk a Nap piramis tetején, megcsodálhatjuk a kimondottan jó állapotban fennmaradt színes falfestményeket, míg elérünk a Hold piramshoz, ahol jól kipihenhetjük a Monte Albánon már megszokott „jajdenagyonnemkellemes” lépcsőzést. Érdemes záráskor a Hold piramis melletti kijáratot választani és nem visszasétálni az elejére (mint mi) mert a buszok már nem állnak meg ott s elég szívás (már kívül) visszasétálni a Hold-ig, ahol valamikor jön egy busz is talán. A busz, amire ide is-oda is felszálltak kamerás rendészeti erők, és videóztak minden egyes utast.

Visszaérve a fővárosba életünk egyik legjobb krumplis szendvicsét ettük meg egy koszos körmű szőke hajú néninél, aki az egyik üzlet előtt állította fel utcai kemencéjét és sütötte meg rajta a hozzávalókat. Bátorságra buzdítok mindenkit aki Mexikóban megéhezik: nyugodtan egyen az utcáról, finomak és jó minőségűek a termékeik.

Másnap a belváros felfedezése várt ránk. Elsőként a kínai negyedben találtuk magunkat, így adta magát a helyzet és jól ki is próbáltuk a híres-nevezetes kínai fagyit – ami jó jó, de azért na… Az utcán sétálva gyakorlatilag bármilyen számítógépes programot megvásárolhatunk: kartonokra ragasztott CD-előlapokra bökve választhatjuk ki a természetesen jogtiszta (muhaha) Photoshopot, Office-t vagy Win10-et. A főtérre érdemes este 6-ra érni és végig ámulni a hatalmas Mexikó zászló ceremóniát, amit reggel fel, este leszednek a katonák. Érdemes este elsétálni a Mariachi zenészek parkjába is, ahol számos úriember húzza el a nótánkat, bár amikor mi voltunk ott, inkább volt teli kétes alakokkal a hely, mintsem a híres mexikói zenére táncoló helyiekkel.

Másnap még megnéztük a Del Carmen városnegyedet, ahol a Frida Calo múzeum is található, ám a közel 2 órásra duzzadó sor miatt ezt a programelemet inkább kihagytuk, fagyiztunk egy nagyot, beszereztünk még pár táskát és pulcsit (hihetetlen milyen jó minőségűeket lehet kint kapni!) és visszamentünk vendéglátóinkhoz, hogy összepakoljuk cuccainkat és visszatérjünk a magyar valóságba.

Ugyan letoltunk egy 4800 km-es szakaszt így keresztülhaladva szinte teljes Dél-Mexikón, úgy érezzük, így is nagyon keveset láttunk a kint töltött két hét alatt. Minden esetre csodálatos lezárása volt ennek a szilveszteri útnak, s egy életre szóló élményt adott mindkettőnknek. Javaslom, ha valaki elutazik a középamerikai országba, hagyja el a tengerpartot is és ismerje meg a valódi Mexikót, ami néhol sokkoló, néhol bájos, néhol pedig igazán szeretnivaló. Megbánni senki sem fogja – és nem, nem veszélyes! (Legalábbis ezek a városok, ahol mi jártunk, nem tűntek annak)